|
Vörösorrú Izolda
Vaklárma és Tsa. (vaklarma@freemail.hu) 2005.12.14. 05:16
Vörösorrú Izolda
Magas hegynek ormán
Élt egy király Orbán.
Koszirten állt vára,
Abban élt a lánya.
Leányának haja
Fehérebb a hónál,
Csak az orra vörös,
Akár egy rot homár.
Szomorúan élt a
Pirosorrú leány,
Mert a lovag léha,
Azonfelül trehány.
Egy nap, míg várában
Könyökölt serényen,
Egy herceg futtában
Csodálá merészen.
Ó, Lángok Ura, Te,
Vulcanus az égben,
Segítsd meg a lovagot
Nagy elesettségben.
Szívét eltalálta
Ámor zsebkendoje,
Kifújta hát orrát,
S felnézett a nore.
Delnonk lenézett rá,
S orrhangon sápított,
„Ej, földi, eriggy hát,
Földünkön a farod!”
Elbájolta menten
Ez édes hang a fülét,
De az orr, ott fennen
Nyerte meg a szívét.
„Mino nózi!” – sóhajt,
S boldog mosoly fakad,
Vörös orrot óhajt,
De szava elakad.
„Hogy mutassam néki
Fertelmes egy hibám,
Mely, mióta rékli
Volt rajtam, nagy hiány?”
Két szemfoga csúcsos,
A többi meg törpe,
Nem valami csókos
Így aztán okelme.
Tunodik, mit tegyen,
Ügyes hogyan legyen?
S mire szól a kakas,
Ötlete is leszen.
„Labiálisan kell
Szót érteni vele!
Ha kerek az ajkam,
Nem látszik a vétke!”
„Ó, úrnom,” – szólt mohón –
„Szum ropog a kohón,
Konokon mondom, hogy
Jöjj nomül Monokon!”
„Bit bondsz berész lovag?” –
Mondta a királylány,
Kinek nyelve akadt
Mert hang jött az orrán.
Berre bereng szebed?
Bablasz vagy s szoborít:
Bánatod bi lehet?
Szólj, e csend koborít.
Benjünk-e Bonokra?
Bint bátka és ura?
Fakadj hát bosolyra,
Ugye neb vagy béla?”
„Béla én? Tán Kenéz!” -
Hördül fel a herceg.
S hiába a tenyér,
Foga kívül henceg!
Iszony villan, íme,
Hercegnonk szemében,
Azt hiszi, a szíve
Megállott helyében.
Sápadt lett és fehér,
De az orr még ragyog.
Meglátja ezt Kenéz,
S végül így fanyalog:
„Te sem kellesz nekem,
Vigyen el az ördög!
Másnak adom nevem,
S innen ellodörgök.”
Felült jó lovára,
Otthagyta Izoldát,
Sanyarú sorsára
Írtuk e krónikát.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Archívum
