Egy kollégám nagybátyja hazafelé tartott éjszaka a forgalmas városi
bekötőúton. Csak az nem stimmelt, hogy erősen be volt rúgva,
annyira, hogy talán még ránéznie se lett volna szabad az autóra, nemhogy vezetnie.
A belső sávban poroszkált halál lassan, hogy ne tűnhessen fel senkinek. Ez
a túlzott lassúság (és az időnkénti kilengések) lett a veszte. Hamarosan
leintették a rendőrök. Elég volt egyetlen pillantás vérben forgó, bamba
szemeire, egyetlen szippantás a leheletéből, és elő kellett venniük a
szondát. Felszólították, hogy hagyja ott a kocsit, és tartson velük a
kapitányságra. Már épp vitték volna el, amikor két autó összeütközött
a szemközti sávban. Szigorúan ráparancsoltak a részeg nagybácsira,
maradjon ott, ahol van, és áttűztek helyszínelni. Emberünk viszont rájött, hogy
ez az utolsó esélye, gyorsan elhatározta, hogy lelép. Mikor meggyőződött
róla, hogy a rendőrök éppen nem láthatják, kereket oldott. Egyenesen a
garázsba vitte az autót, és beszaladt rémült feleségéhez. - Ha jönnek a zsaruk,
mondd, hogy influenzám van, és egész nap itthon voltam. Közelébe se
mentem a kocsinak - hadarta. - Ja, meg hogy odabenn alszom az ágyikómban -
fejezte be, és egy whiskeys üveget felkapva a szobájába indult. Félóra múlva
megjelent a rendőrség. A feleség kinyitotta az ajtót és még mielőtt a
rendőrök megszólalhattak volna, előadta, hogy a férje egész nap
ágyban volt, mert beteg, most is alszik, mit akarnak. - Ez esetben, asszonyom -
szólalt meg végül a rendőr -, gondolom nincs kifogása ellene, ha
benézünk a garázsba - és már nyújtotta is kezét a kulcsért. Az asszony zavartan
odaadta, és ő is velük tartott. Amint beléptek, elállt a lélegzete. A
rendőrök viszont azt látták, amire számítottak. Ott állt a gyönyörű
rendőrautó, villogott a kék fény a tetején.